Furcsa…. értem ezt arra, hogy végre belecsöppenünk egy kapcsolatba, amiben azt hisszük, boldogok leszünk. Még arra is gondolhatunk, hogy ő lesz az a személy, akivel életünk hátralévő részét eltölthetjük. Csakhogy mégis felvetődik a “biztos?” szócska, amit senki sem szeret, de ennek ellenére előszeretettel használjuk. Teszem hozzá, nem csak mi nők…
Sajnos azt vettem észre, nem mindenki számára nyújthatunk szüntelen boldogságot, mint ahogyan számunkra sem nyújthat akárki. Az is meglehet, hogy a “másik felünknek” gondjai támadtak az életben, amelyet meg kellene oldania, de ő inkább menekül. Nem előlünk, hanem saját magától, az életétől, a napjától, a kedvétől. Hogy hova? Társaságba, de nem a miénkbe. Bennünk őszinte érzelmeket lát, őszinte kapcsolatot, őszinte embert. Persze vannak kivételek, akiknek változniuk kell, de én saját magamat ilyen embernek tartom. Igyekszem ilyen lenni!
Rendben van, hogy ilyesmi történik, de a másik fél miért nem tisztel meg bennünket a bizalmával, és avat bele az érzéseibe? Talán fél, hogy ezzel a férfiassága sérül, hiszen a többség szerint úgy már nem férfi a férfi, ha kimutatja, hogy ki is valójában, és felfedi az érzéseit. Nekem attól még fáj. Fájni is fog. Mindaddig a percig, amíg ténylegesen el nem mondja, hogy miért kerül sokszor, vagy miért érezteti velem a hűvösségét.
Mi nők ilyenkor mire gondolunk? Na mire? (Ha most van itt egy férfi, aki mindezt olvassa, akkor biztosan rázza a fejét, hogy már az első bekezdés után nem tudta, hol jár, és mit akar, csak itt maradt, hátha valami hasznosat olvas a nőkről.) Szóval mi nők arra gondolunk, hogy megcsal a párunk, vagy legalábbis mást sokkal izgalmasabbnak talál, mint minket. De miért gondoljuk ezt? Miért van bennünk ekkora önbizalomhiány?
Fordítunk magunkra elegendő időt? Nem hinném.
Szeretjük magunkat? Inkább csak elfogadjuk. A lelkünk mélyén arra gondolhatunk, hogy mi egyébként sem érdemeljük meg azt a pasast akivel kapcsolatban élünk. Biztosan nem vagyunk elég értékesek, mint ő, vagy biztosan nem leszünk elég jók, mint az a csaj, akivel a bárban üldögél, és iszogat hajnalokig. De ez ismételten csak a mi fejünkben merül fel (esetenként a valóságban is, de az inkább a személyiségtől függ). Magyarán: mi megérdemeljük, hogy így bánjanak velünk, és elhagyjanak.
Sokat gondolkoztam azon, hogyan hódíthatnám vissza a páromat. Hogyan láthatnám magamat szépnek. Játsszam el, hogy elérhetetlen vagyok, játsszam el, hogy mindig boldog vagyok, játsszam el, hogy megvagyok nélküle, játsszam el, hogy mennyire elfoglalt vagyok? Szóval hazudjak az egész kapcsolatunk során? NEM! Én nem ilyen vagyok, és aki nem fogad el olyannak, amilyen valójában vagyok, akkor nem érdemel meg. Az őszinteség sokkal többet ér, mint egy izmos test, kerek popsi, vagy szép száj.
Ugyanakkor nem azt mondom, hogy ne flörtöljünk a párunkkal, ne játszadozzunk vele. Csakhogy van egy időszak, amikor már a nők többségének semmihez nincs kedve, mivel annyira nincs megbecsülve érzelmileg. Kell ez nekünk? Néha igen? De meddig?
Itt a férfiaknak is üzennék, mivel sokszor kérdezték már tőlem, hogy egy normális, szép nőnek, miért olyan társra van szüksége, aki csak kihasználja, egyrészt a fentiek során már említettem az egyik okot, másrészt a “rossz” pasitól tudjuk, hogy mit várhatunk, de ha egy “jó” pasi közeledik felénk, akkor megijedünk, mivel ő még okozhat meglepetéseket.
Még mindig hiszek a szeretet erejében, és tudom, érzem, hogy akármit elérhetünk vele, ha őszinték a szándékaink!!!
Ne adjátok fel! Szeressetek! Legyetek boldogok! Ne feledjétek, hogy a párunk tükörképünk önmagunknak, ha nem vagyunk kibékülve a testi lényünkkel, akkor a párunkban fogjuk meglátni mindezt.
Mire vársz? Hiszen van, aki már szeret!
Ne veszítsd el!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: